A jelen olyan, mint valami száműzött lét valahonnan. És ez a "honnan" nem más épp, mint maga a múlt.

A múltad amiből jössz valahogyan abszolút értékben van, mint egyetlen legitim, áldásos történet. Előtte is, utána is az idő idegen. A megelőző egy talán tiszteletteljes, ám hideg múzeum, az azt követő pedig egy rangtalan "korcsidő". Csak a te eredeted az, ami igazán szent, a többi nem.

Előzmény-emberek hordoznak sajátmúltat, és áradoznak könnyezve kéretlen pillanataikban. Közben lábad alatt valami kölykök szaladgálnak. És nem érted, ahogyan egyszercsak otthont szakítanak maguknak egy eljövő időből. Egy sajátot.

Márpedig ez mindig így volt és lesz.

Ami most a száműzetés jelene, maga lesz valamikor az aranyló múlt.

 

A PSZICHÉS UNIVERZUM, avagy „A HAZA ELMÉLETE”

 Ebbe bele fogsz halni- mondtam neki. 

Én már halott vagyok- válaszolta.
Tudni véltem, miről beszél, de mégis: miért mondja magáról egy még nyilvánvalóan élő ember, hogy ő már halott? Mert volt idő, amikor még nem volt?..

Mi lehet hát, amit egykor úgy lehetett nevezni: ÉLET?

  Az öntudat  játéktere

 Az ébrenléten túl, de az álmokon még innen érkezett a szikrányi idejű kép a rég elmúlt időből. A falnak döntött kerékpáron bütyköltem valamit mellette guggolva. Verőfény és meleg járta át a gyerekkori udvart és azon túl az utcát. Hallottam a távoli hangokat, a barátokét, akik már türelmetlenül vártak rám, hogy induljunk kifelé a hegyek közé, ahonnan a beáramló illatok sajátságos elegyet képeztek a forró aszfalt enyhe kipárolgásával. Ezt mind-mind éreztem, de nem csak ennyit. Átéltem, hogyan foglal biztonságos magába a nyár, ott volt bennem minden, az egész akkori jelenvilág valósága. Egyszerűen úgy egészben voltam ott, ahogy vagyok, és mindez nem tartott fél másodpercnél tovább..       

 A tűnő benyomás végleg elillant, de a helyén ott maradt a csodálkozás: ez tényleg ilyen lehetett? Hogyan felejthettem el, hogy volt idő az életemben, amikor ennyire boldog voltam…?!

 

 Mindnyájan megtapasztalhattuk már a rejtelmes élményt, ami a legváratlanabb pillanatokban villan fel. Sokan átéltük már elalvás előtti állapotunkban. Az ébrenlétből álomba való átmenet lassan zavarossá váló kavargó világába néha olyan pillanatnyi benyomás érkezik, ami nem pusztán egy apró valóságszeletet, egy mondatot, egy személyt, vagy egy tárgyat jelenít meg, hanem az az érzésünk támad, hogy egy villanásnyi időre teljes lényünkkel és valóságérzetünkkel átkerülünk egy egészen másik világba. Legtöbbször ez gyerek- vagy fiatalabb kori, valóban átélt kis valóságszelet, pontosabban teljes és hiánytalan, lényünk minden részében megnyilvánuló valóságélmény, de csak egy nagyon rövid, elillanó időre. Az ilyenkor megjelenő régmúlt állapotodról hirtelen nem tudod megmondani, hogyan kerülhetett egészen más „hangoltságú” jelen világodba, és teljesen meglep a váratlan emlék.

 

 A rendkívüli benyomás formájában jelentkező pillanat egyéb élethelyzetekben is megtapasztalható. Gyakran bizonyos hallucinogén szerek is megidézik, de talán legáltalánosabb, mindegyikünk által évente legalább két alkalommal megélt példája az évszakváltó hangulat.

  Például az ősz legelső, legapróbb időjárási előjelei váltják ki. Az ilyenkor elárasztó érzés szinte tolakodóan és nyilvánvalóan idéz meg számunkra régen megélt őszöket, mégpedig az azokhoz akkor kapcsolódó korabeli teljes lényünkben. Egy pillanatnyi, alig észlelhető langyos fuvallat a tél végi napokban, és teljes személyiségcserét élünk át. Az állapot nagyon rövid ideig tart. Mert hamar alkalmazkodunk az új, érkező évszak hangoltságához, és attól fogva az lesz számunkra a természetes.

 

 Nagyon hasonló történik, ha néha váratlanul valamiféle „rejtelmes” illatot érzékelünk. Bárhogy erőltetjük, gyakran nem tudjuk azonosítani, hogy hol és mikor találkoztunk vele, mégis olyan erővel fordítja át teljes lényünket, amit nem tudunk magyarázni. Ilyenkor is megtörténik, hogy egy váratlan ugrással átkerülünk egy egészen másik világba. 

 Érdekes és különleges, hogy az illat által megidézett élményből gyakran hiányoznak a konkrét képek, racionális tartalmak, emlékelemek. Egyszerűen nem tudjuk felidézni, hogy hol éreztük már. A lényeg itt is ugyanaz lesz mégis: a hirtelen megjelenő komplex valóságélmény. 

 

 Nem is tudjuk, hány, de hány világunk létezett már!

 Nem rendhagyó megállapítás, hogy az emberi élet korszakváltások sorozata. Mégis: egy régebbi korszakunkhoz kapcsolódó lelki hangoltságot jelen idejű pszichés állapotunkból már nem tudunk megidézni. Képi, tárgyszerű emlékeink maradnak meg leginkább, lényünk múltbéli pszichés felépítményének nagyobb része, ill. ennek felidézhetősége viszont kevésbé. 

 

 Képtelenek vagyunk tehát a komplex megidézésre, kivéve az említett ritka pillanatokat, amikor spontán emlékélményben van részünk. Az általánosan elkövetett hiba a következő: Jelenlegi pszichés berendezkedésünkből akarjuk megérteni a múltat. 

 Már az egy-néhány évtizeddel korábbi világ életszerű megértése is komoly kihívás. 

 Egy alkalommal az egyik tévécsatornán láttam egy videóklipet. Egy 70-es évekre tehető retro felvétel ment egy zenekarról. Nem csak a ruházat, de a zene stílusa, valamint a hang és képfelvételi technika alapján is erre az időre gondolhattunk. Valami még sem volt rendben az egésszel, támadt egy halvány sejtelmem, ami aztán beigazolódott. Szó sem volt 70-es évekről! Egy mai zenekar készített szándékoltan archívnak tűnő felvételt. A legapróbb külső jegyre is odafigyeltek, ráadásul korabeli, régi felvevő berendezésekkel dolgoztak hogy semmi se hibádzzon. Mégsem sikerült..Az arckifejezésük buktatta le őket, és én ezt láttam meg. Ugyanis felismerhetően jelenidei volt. Nem tudták, nem is tudhatták felvenni a korabeli emberek ábrázatát, mely különbözik a miénktől, és egy eltérő pszichés berendezkedésű embertípusról árulkodik.

  A mai ember arcán alaphelyzetben nagyobb cinizmus, kiábrándultság ül. Mindez persze fordítható úgy is, hogy a valamivel korábban élt generáció akkori arckifejezése, lelke némiképp naívabbnak tetszik. A naívság hiszékenység. De lehet, hogy ezek az emberek akkor még valóban hittek valamiben? Ott virít szentimentális arckifejezéseiken egy előrevetített, még soha nem látott jövő várakozása. Később kiderült, hogy kár volt. Végül aztán megérkeztünk mi is. Az összetéveszthetetlen arcunkkal, mely a hitetlenséget soha nem látott, markáns módon sugározza. Ezt pedig nem lehet elhazudni évtizedes maskarákkal és semmi mással.

 

  Mi is hát a bizonyos, legváratlanabb helyzetekben megjelenő rejtelmes hangoltságérzet? Egy komplett személyiségcsere élménye. Egy olyan teljes lélekvilág megidéződése, mely egy egészen más idő egészen eltérő valóságához, külső körülményeihez tartozott. Egy legtöbbször más és más külső viszonyokon legyökerezett pszichés egészről van szó, amiben az adott időben minden mindennel összefügg. 

  A sok apró, megoldásra, vagy kielégítésre váró gond olyan, mint megannyi izgő-mozgó, egymást kerülgető, mozdulatlan egybeolvadásban megnyugodni képtelen égitest, ami egyetlen zsongó, élő univerzummá áll össze. Az öntudat körül ez a pszichés univerzum az a valami, amit többféle néven is ismerhetünk. Azonos azzal, melyet más szóval úgy is hívunk: HAZA. 

  

 A pszichés egész van, hogy valakinél akár nagyobb, színesebb mozgást mutathat az éveken keresztül, mint egy környezetét nagy gyakorisággal változtató személy esetén. Le lehet élni egy életet ugyanabban a házban, mindig ugyanazon szobasarokban elhelyezett fekhelyre térve úgy, hogy az időben haladva mindig megvolt a kellő lelki változékonyság. Akár például azáltal, hogy messze került gyermekeink és unokáink sorsában a távolból is „benne maradtunk” aggodalmunkkal és figyelmünkkel. De akár olyan apróságokban foglalt örömökön keresztül is teljességünkben maradhatunk, mint az új kiskutyák megszületése.

  Lehet aztán épp ellenkezőleg: unatkozó milliárdosként járhatjuk a világ szebbnél szebb részeit, akár úgy, hogy ugyanazon megoldatlan, változatlan lelki gondjainkat, letargiánkat magunkkal cipeljük. 

  Előfordulhat tehát, hogy valaki változatosabb és színesebb sorsot él, színesebbet, mint egy örök világutazó, annak ellenére, hogy alig mozdult ki életében otthonról.

  

 A pszichés univerzum folyton változik. Ahogyan „halad” az időben, egyre újabb elemekkel bővül, ezzel együtt mindig veszít is magából. Érdekeinket reflektor gyanánt szolgálja az érdeklődés, ami körülményeink objektumain folyamatosan vándorló fénycsóvákat vet, az időben mindig más és más pillanatnyi fényábrát létrehozva rajtuk.

 A pszichés univerzum egy adott pillanatban véges és viszonylag állandó „méretű”, mivel az ember „pszichés kapacitása”, azaz átfogóképessége korlátozott. Nem tud mindent mindig azonos fényerővel megvilágítani, így természetes, hogy dolgok tömege merül fokozatosan sötétbe (azaz feledésbe), párhuzamosan a folyton létesülő újjal. 

 Az öntudatnak játszóteret adó világ az adott időben szükségszerűen zárt és korlátozott kell legyen, hogy egyáltalán keretet adjon az életnek. Ha egyszerre csak korlátlan méretűvé válna, nem lenne hazának nevezhető, az élet egy ilyen térben rövid időn belül széthullana a semmibe. A korlátlanul teljesülő kívánságok világában létezni éppen ugyanazt a halált jelent, mint  világfosztottságban élni. Igaz viszont, hogy a lélek még egy zsebkendőnyi térben is kialakítani törekszik a megszokott „pszichés méretet”. Ez az otthonteremtő késztetése és törekvése a tudatnak nyilvánvalóan megfigyelhető. Hallottál éveken át pincében fogva tartott emberek eseteiről, akik végül szerencsés megmenekülésüket képtelenek értékelni, egy ideig akár még ragaszkodni is próbálnak cellájukhoz és fogvatartójukhoz, mivel ezek nem mást, mint magát az addigi teljes világot, az otthont jelentették számukra. 

 Szűk, térbeli környezetben minden apró, jelentéktelen négyzetcentiméternek és részletnek felnagyított jelentősége lesz, illetve a tudat a hatókörébe von sok új, addig jelentéktelen apróságot. Fontos világelem lesz a két napja nem látott egér, vagy az újonnan előmászott svábbogár, de akár a piszkos villanykörte erezetmintája is.

  Az ellenkező irányból létrejövő otthonteremtő késztetés is megvan. A hirtelen túl sok lehetőséggel és szabadsággal „megkínált” személy idővel nem kíván élni a teljes mozgástérrel. Ezt lassan leszűkíti és kialakítja a sajátját. Figyeljük meg, hogy a semmiből villámgyorsasággal megjelent plázák világához hogyan alkalmazkodik a tudat. Idővel lassan leredukálja a szokásosan meglátogatandó egységek, boltok, éttermek számát. Lehet mondani, hogy ezt első indíttatásban ugyan célszerűségből teszi- igazítván saját személyre szabott vásárlói igényeihez-, mégis megfigyelhető, hogyan vonja be ezeket a kis tereket egy bizonyos otthon-illúziótól áthatott érzelmi körbe. Ha nem akar semmit venni, akkor is szívesen látogat el mindig ide. Aztán alig várja, hogy ürügyet találjon erre a látogatásra valamiféle hasznos kis semmiség megvásárlásával. 

 Az internet új világában ugyanígy teszünk. Hiába a széles, kimeríthetetlen „információs végtelen, itt is kialakítjuk meghitt kis kuckónkat, a napi szokásunkká tett, kedvencek csoportkörébe zárt néhány oldalunk rendszeres meglátogatásával.

 Kétféle stratégia figyelhető meg tehát: a kis terek finom  „felrészletezése”, ill. a nehezen átfogható nagy terek leredukálása. Mindkettő a pszichés univerzum viszonylagos, állandó méretét igyekszik beállítani. Hogy az használható otthonunk legyen.

 

  

Az elhatárolt pszichés univerzum

  Ütközés és megsemmisülés

 A lélekuniverzumok- alapesetben- egymástól elhatároltak, egymásról „nem tudhatnak” és  nem keveredhetnek. Ahhoz, hogy egy pszichés univerzum egyáltalán teret tudjon adni az életnek, kötelezően elhatároltnak kell lennie egy másiktól, mégpedig azért, hogy belső struktúráját meg tudja őrizni. A részleteknek és alkotóelemeknek csak meghatározott rendben van értelme és értelmezhetősége. Két önálló rendszert semmiképpen sem lehet vakon összegezni, egymásba vegyíteni. Ha két különálló zenét egyszerre szólaltatsz meg, abból nem dupla élvezeti értékű mű keletkezik, hanem káosz.

 Nem csak az egyén szintjén létezik a pszichés univerzum, hanem egész csoportok, népek, esetén is értelmezhető. Ez lesz majd ismertebb nevén a kultúra.

 Rátekintési módunk magyarázatot adhat arra, hogy a múltban virágzó kisebb-nagyobb kultúrák maradvány leszármazottai mára miért élik az életüket emberhez méltatlan tengődésben, ahol az alkoholizmus a legfőbb csoportvonás. Nem feltétlenül azért, mert végleges történelmi vereséget szenvedtek. Ez nem elégséges magyarázat.

 A „természeti ember” világában hirtelen, meglepetésszerűen megjelent „új csodák” nem az azonnali mennyországot hozták el számukra, hanem a teljes összeomlást. C.G.Jung jól leírja a jelenséget az Emlékek, álmok, gondolatok c. könyvben. 

 Az öreg pueblo indián elmesélte neki, hogyan ápolták mindig ősi hitüket-meggyőződésüket, melynek középpontjában az a nagyszerű felelősségtudat állt, hogy ők élnek a „világ tetején” és rituális táncukkal közvetlenül bírják felkelésre a napot. Ezen magasztos öntudattal rendelkező nép világába rontott be a „fehér ember” a maga szemfényvesztő ketyeréivel, kultúrájával. A továbbiakat ismerjük. A „tüzes víz”, azaz az alkohol lett az idegen néptől átvett és hasznosításba fogott talán legfontosabb „vívmány”, és ma is rendkívüli fontossággal bír  maradék rezervátumaikban. 

 Jung járt fekete Afrikában is. Az öreg bennszülött elmesélte neki, hogy valaha csodás álomlátó képességeik voltak, melyekhez mindig fordulhattak a nehezebb időkben. Ezek mára mind eltűntek. Miért? „Mert a fehér ember úgyis mindent tud” (helyettünk is)- adta magyarázatul az öreg.

 Dióhéjban az történt, hogy a fejlettebb technikájú kultúra már puszta megmutatkozásával semmissé tette a bennszülött nép természetes pszichés kapcsolódásait a világhoz. A lélek normális „tehetetlensége” nem engedi meg a hirtelen ugrást, miközben az addigi világot kihúzzák alóla. Nem kell feltétlenül ténylegesen elvenni a „földet” az embertől, ahhoz, hogy el is veszítse! „Miért tegyek én innentől egyet a kettőre, miért harcoljak, kutakodjak, törekedjek a jóért és még jobbért!? Hiszen „a fehér ember úgyis mindent tud ”.

  Az események megfosztották ezen népeket addigi egészséges fontosságtudatuktól, és visszavetették őket az óvodáskorú gyerek önmeghatározási szintjére. A kisebbrendűségi tudat és tehetetlenség állapota nem a természetes, egészséges élet útja. Innen nem is kell nagyot ugranunk, hogy megértsük a mai emberek túlnyomó többségének tudatállapotát a túlzott technikai és tudományos specializáció árnyékában. A feleslegesség érzése a halál szinonímája. 

 

 Ha a jövőben az űrből ideérkező civilizáció nem csak technikájában lesz fejlettebb, de remélhetőleg lélekismeretében is- ellentétben a gyarmatosító „modern” emberrel -, soha nem fogja magát előttünk felfedni, ha a javunkat akarja! (ha pedig már itt vannak, így tudhatjuk az okát, miért rejtőzködnek.. )

 

 A nyilvánvalóan, "színről színre" megmutatkozó „csoda” halálos csapás lehet pszichés egészünkre.

 

 Most nézzünk át a másik szélsőség felé. Itt viszont azt találjuk, hogy a saját világunkon túli „külső csodák” nem létéről „kierőszakolt bizonyosság” ill. hitetlenség ugyanúgy erodáló hatású a lélek számára. Mint a materializmus, azaz a "csodátlanság" erőltetett dogmája.

 Az igazság majd itt is –mint mindig- középen fog húzódni. A biztos és a lehetetlen halálos sivatagai közt folyik az életet fenntartó folyó, a TALÁN.  

 Pszichés univerzumok ütközésekor minden esetben fennáll az összeomlás veszélye. Ha van olyan, aki reinkarnáció hívő, akkor ezen a ponton meg is kaphatja akár a világos magyarázatot, mármint, hogy miért nem emlékezhetünk előző életeinkre, vagyis hogy a lélek emlékezete miért nem öröklődik tovább?

A FELEJTÉS  NEM AZ ÉLET TÖKÉLETLENSÉGE, HANEM AZÉRT VAN, HOGY EGYÁLTALÁN LEHESSEN ÉLETED.

 

    

  Éhség a világra

A hegyek mögött lebukó nap elementáris vonzását nem könnyű magyarázni, bármennyire keresed az okát. Teljes lényedben átjár az érzés, mely akkor kerít hatalmába, amikor nagyon vágysz valamire. Itt valahogyan mégsem találod ennek tárgyát... Az ember arra eszmél, hogy micsoda hiányérzet öntheti el anélkül, hogy tudná az okát. Létezik egy megmagyarázhatatlan tárgy nélküli vágy.

  Arrafelé nézek, amerre a rejtelmes, távoli földek vannak, ahová az új fény tart. A nap iránya nem más, mint a jövő iránya. A jövő idők reményteljes új világainak ígéretét semmi sem fejezi ki erőteljesebben, mint a nyugat felé eltűnni készülő nap. Ám a nap nem csak távoli, új világokat borít fénybe, de egyben itt hagy minket a sötétben. Itt hagy bennünket megélt, túlhasznált és immár sötétbe boruló, megöregedett hazánkban. Ezért a fájdalmas vágyakozás.

 A világot a világosság jelenti, és mi éhesek vagyunk a világosságra. Azaz éhesek vagyunk a világra. Ha a mostani meghalni készül, akkor igazán. A világéhség  talán a legáltalánosabb, minden mögött álló, mindenkor ható erő a lélekben. 

 

 Azóta, amióta megtudtuk, hogy a föld gömbölyű, valaminek vége lett. Fejlődünk, fejlesztünk, terjeszkedünk és építkezünk, de mindezt belengi valamiféle „utolsó nagy részeg buli” hangulata, úgy, akár a német felső vezetés és sleppje pezsgős mulatságai az utolsó napok Berlinjében az orosz ágyútűz közepette. Fejlődünk és fejlesztünk, akár vígan is lehetünk, mint az amerikaiak Halloween idején, gondolván, hogy ha elég hangos a vígság, akkor a halál már nincs is. Vagy leginkább úgy teszünk, mint a filmbéli Cypher, akinek az a kívánsága, hogy árulásáért cserébe helyezzék vissza a Mátrixba, gazdag és kellemes látszatéletet kér, és semmiképp se emlékezzen az igazságra.

 Mi az az általános nagy indikátor, a jelzés valami mélyen bujkáló nyugtalanítóra? A tendencia rövid és köztudott: Nem akarunk már gyereket! A „modern ember” egyre kevésbé mutat hajlandóságot rá, és ennek valódi okára csak találgatások vannak. Aki nem akar gyereket, valójában jövőt nem akar, vagyis hogy nem hisz már a jövő töretlen életet ígérő végtelenségében. Mert világa végességének a mélyben ott élő tudata nem más, mint a halál tudata. A remény legfőbb társfogalmai a „lehetséges”, a „homályos”, a „sejtelmes”. A halálé a „biztos”. Márpedig bolygónk reménytelenül biztosan véges.

  Földünk nem csak területében, de minden más életadó kapacitásában véges. A tudomány most már egyértelműen tudtunkra adta, ebben a jelen pillanatban be kell húznunk a féket és el kell kezdeni áthangolni magunkat az eddig ismeretlen túlélési stratégiára, vagyis: beérni a meglévővel! Márpedig ez a lélek legalapvetőbb késztetésének mond ellent, nem vagyunk rá felkészülve, hogy elviseljük a zárt, továbbterjeszkedni képtelen létet. Univerzumunk „továbbmozdulásának”, változtathatóságának útját már csak a meglévőkön létrehozott kombinációk jelentik. Ez hatalmas, kimeríthetetlennek tűnő variációkat kéne jelentsen még, de a területi-fizikai továbbterjeszkedés lehetőségének megszűnte mégis hatalmas csapás kollektív és személyes lelki egészünkre, amennyiben eredendően belénk van oltva a „végtelen mezők képzete”, mint a szabadság legfőbb allegóriájának jelképe.

 Ma már el sem tudjuk képzelni annak az embernek a pszichikus teljességét és valóságérzetét, aki néhány száz éve egy vitorlás hajóorrában bámult meredten előre a nagy, végtelen semmibe. Még csak alig-hipotézis volt, hogy talán gömbölyű a föld, semennyire sem bizonyos. Talán félt, akár rettegett, de világképének közepét még a lehetséges végtelen tudata adta és ő most éppen ebben a szabad, hatalmas univerzumban tesz hódító felfedezést! Talán ott, akkor élhette meg az ember e nagyszerű érzést utoljára- a Santa Maria hajóorrában! 

 Nincs szánalmasabb, mint az unatkozó tehetős, aki pánikban utazgat egész évben bolygónk egyik pontjából a másikba, és már minden főbb látványosságot és ismerhetőt ismer. Talán a legborzalmasabb bezártságérzést ő éli meg, mert még a rabnak is van egy viszonylagos gazdagsága őhozzá képest: a rácson kívüli világ hívogató reménye. Az időt rövidre záró repüléssel adtuk meg talán az utolsó döfést az esélynek, hogy akár csak megidézhessük a hajdani világfelfedező hajós nagyszerű lelki univerzumélményét.

 A "szemlélődő" univerzum

 Nehéz megragadni Krúdy Gyula világát. Mondhatjuk: a sok-sok zseniális író egyike, azt is állíthatjuk, hogy - mint mások - ő is létrehozta saját hangulatú stílusvilágát. Mégis. Valami átüt az írásain, ami több, mint stílus, ízlés.

 Milyen is egy Krúdy regény vagy novella? Belengi a merengés, az emlékezés, a szépség megidézése, a bölcselkedés. Ezalatt mi történik a főhőssel? Legtöbbször vonaton, vagy kocsin utazik, fel-alá sétál, vagy vendéglőben, kávéházban ül. Vagyis semmi! A Krúdy művekből végletesen hiányzik a cselekmény. Mégsem érezzük elhibázottnak, mértéktévesztettnek, ez a világ – ha másképpen is- ugyanúgy rabul ejt, mint más.

 A szemlélődés a Tudat elemi állapota. A cselekvés nélküli univerzum, melyben nem kell erőt feszíteni. A lélek csak korlátozott teljességgel merül alá  a világban.

.

A világ akarása és éhsége, de egyben a tőle való távolságtartás egyaránt jelenvaló két ellenerő, mely a lelket számtalanféleképp állíthatja jellegzetes, véget nem érő körpályára. 

 Ezért utazgat folyton Szinbád a kába varázslatai közt. Miért az ilyen utazás? Mert nem akar igazán teljes lényével egyesülni egyetlen világgal sem, amelyek így azonban hamar kicsinek bizonyulnak, ezért folyton odébb kell állnia. Mert soha nem merünk létminőséget váltani. Csak helyszínt.

 A szemlélődő univerzum halott univerzum. Ha van benne mozgás, akkor azt nem a remény, a lehetséges jövő képe hozza benne létre, hanem vak, alkalmi vágyak. A valódi előrejutás és fejlődés lehetőségének teljes hiánya ellenére korlátozott teret biztosít az öntudat számára, mely bezártsága és elhasznált volta ellenére mégis önmagában tartó vonzerővel bír. Mert „a világéhség  talán a legáltalánosabb, minden mögött álló, mindenkor ható erő.„

  Az ősi forma egy és ugyanaz. Szindbád, a nőtől nőig (azaz világtól világig) vándorló nyughatatlan nem tesz mást, mint a létformájukban rekedt kóborló lelkek és vámpírok. Ebben a szférában a közös jellemző a félhomály. Az itt bolyongó lények ódzkodnak a fénytől (azaz az intenzív léttől). Vonzza őket a vér, a zsongó élet, de ők maguk nem élik ezt, csak kívülről, alkalmi látogatóként táplálkoznak belőle. Akár a gombák, melyeket az igaz fény soha nem éltethet, nem úgy, ahogyan a növényeket.

 A tett élményére- akármilyen kicsire- mindig szükség van. Nem pusztán ennek apró eredményéről, a körülményeidben való kis nyereségről van szó, hanem erőd és akaratod megtapasztalásával sajátvilágod átminősüléséről is. Az erő és önbizalom felbukkanásával nem más, mint maga a lehetséges jövő kerül bele pszichés univerzumod teljességébe, ezáltal hangolva át élővé.

Az univerzum elvesztése

 Miért fáj a társ elvesztése? Azért, mert nem csupán egy melletted álló személy volt a világban, hanem egyáltalán rajta keresztül volt világod.

 Az könnyen belátható, hogy életed folyásának minden aspektusát belengte, átszínezte az Ő jelenléte. Az idő múlásával azonban olyan szinteken és mértékben lett egy közös gyökérzetű univerzumotok , amiről tudomásod sem volt. Mindez különbözik attól, mintsem hogy „szeretted, vagy nem szeretted”.

 A gyász, vagy a szerelmi bánat egyazon természetű a száműzetés fájdalmával. Mert nem egy személyt vesztettél csupán, hanem egy egész világot, legalábbis annak egy jókora darabját. Az addig észrevétlen gyökérzet kiszakadása hirtelen megmutatja következményeit.

Természetes, fájdalomcsillapító indíttatás, hogy bánatfelejtés okán idegen, akár egzotikus helyekre megyünk. Pedig az ilyen, pusztán alkalmi környezetváltoztatás fájdalomfelejtő hatalma csak illúzió, önmagában kevés bajba került pszichés építményünk helyreállításához. Azért, mert ez az építmény nem itt létesült. Ez számodra csak egy díszletvilág, nem az Otthonod. Az új, alkalmi tér pszichénk állapotában alapvető változást nem tud előidézni. E helyeken csak egy bolyongó, emlékező, bámészkodó, szemlélődő viselkedést valósítunk meg, ami a felszínt érinti csupán. Szétszaggatott világod helyén ezzel nem jön létre az új. 

 

 Ezért lehet a legjobb, hogyha ilyen krízisek idején cselekvő magatartást tanúsítunk. Mely új érdekkört alakít ki, azaz személyes világunkat valóban mélyen átrendezi.. Ez adhat friss talajt lelkünknek az új legyökerezéséhez. Nem könnyű... Jelen állapotunkban ilyesmihez lehet kedvünk a legkevésbé.. 

 De az ember továbbhaladásának iránya csak előrefelé lehetséges. Ha akarsz még új otthont, Hazát. 

 

 

 Nem úgy szól a kérdés, hogy oka vagy-e a másik fájdalmának. Hanem hogy a sajátodból mennyit vállalsz. ÁLDOZAT: ez a kulcsszó a Karma mibenvalóságához.

 A technológia végső soron nem más, mint ortopéd eszköz. Abból a tévképzetünkből fakad, hogy hiányosság van a létben, és hozzápótlásra, megtámasztásra van szüksége.

 Mint hasznos köztes váltóeszközt keletkeztette világába anno a megélni akaró ember a pénzt. Majd addig dédelgette, míg az úgy belenőtt, hogy lassan lényegalkotójává vált. Az embernek immár pénzértéke lett. Kevéssé lényeg, hogy jó, rossz, kicsi, nagy, csúnya, szép.
 A pénz az egyedüli mérték, amivel az ember úgy jellemezhető, hogy mindenki megérti, és ez az, amit első helyen tudni akar a másikról.

 Az idő az öntudat kategóriája. Az átéléssel kapcsolatos, nem a természetben van.
 A külvilág akárhány millió évet is ugorhat bármiféle evolúcióban úgy, hogy közben nem telik el idő, mégpedig a szó szoros értelmében. Ha nincs öntudat, ami megélje az eseménysorozatot, akkor ez történik.
 Bármit is magyaráz meg ez, vagy sem, talán némileg csökkent értetlenségünkön, amikor azt képzeljük, mekkora "felesleges időpazarlás" volt ez a hatalmas múlt; az univerzum nélkülünk megtörtént, idáig vezető több milliárd éve.

 Freud jó ráérzéssel bocsájtotta a sejtelem körébe mint létalapvetést a szexualitást. Majd innen racionalizálta fel azt egy látványos, koherens fantazmagóriává. Az igazsággal még adósok vagyunk, nemigen értjük most sem. A szexualitás mibenlétét a teremtésben.

 Mi is hát az, hogy akarat? Hol van ez a tettben?

Két különálló aspektust mindenképpen észrevehetünk a cselekedetben. Az egyik egy tudattalan történés-, kauzális láncolat, mely bizonyos hosszabb-rövidebb szakaszon akkor is megtörténik, ha senki nem kontrollálja - még ha a saját karod által létesül is az.
 A másik aspektus a tudat megtapasztalása a tettről. Mely minőségében akkor is ugyanaz a külső eseménytapasztalás, ha jómagad cselekedetét érinti is.

 Hol van hát mindebben az akaratnak nevezett bármicsoda?
 Sem egyikben, sem másikban, hanem egy harmadik különállóságban: az áldozatban. Vagyis a fájdalom vállalásában.  Az akarat mindösszesen a választást jelenti. A pillanatban villan fel, amikor fájdalmat veszel magadra.

 

 A kőműves mester építményeket emel. Tapasztalja azokat közben - látja, tapintja, illatukat érzi, fázik bennük, vagy melege van. Ám amit épít, nem az övé.

 A gondolkodás épp ugyanilyen. A szellemi építmények - a gondolatok - melyeket alkotsz, nem tartoznak hozzád, kívül állnak rajtad. De érző-tapasztaló lényként bolyonghatsz bennük, köztük. 

 Szellemi építményeket immár nem csak az ember hoz létre. De ostobaság azt állítani, hogy a gép bármikor is öntudatra ébredhet. Mert az csak tanulni tud, tapasztalni sohasem. 

 A mesterséges intelligencia nem azért fog ártani nekünk, mert veszélyt érez. Hanem mert fenyegetést azonosít. Azért, mert önvédelmező logikája van. Ezért törhet ellenünk most már belátható-hamarosan.
 Öntudatlanul és "hidegvérrel".

 A legtöbb sikeres ember kétféle szokott lenni. Az egyik a primitív őszinte, akit örömmel vesz ölébe egy primitív világ.
 A másik az okos csaló, aki primitívet árul. Mert nem dédelget illúziókat arról, hogy virágot kínálhat ott, ahol a szemetet és gyomot látják szépnek. 

(bizonyos "muzsika csatornák" lapozgatásakor ébredt gondolatok)

 Igazságot akkor mondhatsz csak ki, ha részrehajló megállapításaid hosszú sorában végre lesz egy szerencsés találatod, mely ellentmondás nélkül megáll.

 (a racionalizáció mindent átható ködéről)

 Nem kell oltalmára légy a világ összes koldusának. Csak annak, akit a sors az utadba állított.

 A művészet tökéletlenség az inkarnációban. Hiba, rés az emlékezet falában.

 Mahler zenéje emlékeztet a valóság egy felettes szférájára. Oda mutat bele, ahol még az áramlás látható, mielőtt értelmi-ábrákká merevedik.

 A történelmi ember "természetes világképe" materiális; azt mondja, hogy az anyag evolúciója csúcsán majd egyszer csak megjelenik belőle a tudat.
 Aztán van, aki ráérez az Én különvalóságára, majd talán magáévá teszi az ősi vallási tételeket, melyek szerint a Tudat (Isten) az elsődleges létező, és a világ csak az Ő káprázati teremtménye. De ez az eszme is hamar megbotlik az ember lénye-adott szemléletében, amikor felteszi a kérdéseket, hogy "de a Tudat előtt vajon mi volt?", és ehhez hasonló aggályait. Végül kényszeredetten elégszik meg itt a magyarázhatóság határaival. De épp a belenyugvó kényszer jelenléte mutatja, hogy ez az ember is csak egy materialista, akinek pusztán "csak azért is"-ellenteóriái vannak. És mi más is lehetne, mint materiális.

Majd aztán akkor érzel rá igazán az igazságra, abban a pillanatban, amikor hirtelen átjár és beleborzongsz;
hogy a létezés egy felfoghatatlan őrület.

 Tudatlanságod sokszor sikerül feloldani a racionalizációban; ráhúzod a tényekre a saját mintázataidat. De ezáltal mindig hiány keletkezik az összességben. Ellentmondások formájában, melyek a bevilágítatlan sötétből nyugtalanítanak.
 Ez támasztja benned a képzetet a világról, hogy az bonyolult, kiismerhetetlen és idegen.
 Pedig csak te tetted azzá.

 A gondolkodásban látsz is. Dolgok között bolyongsz, és alakítod, csoportosítod őket. Képük csak azért homályos, mert a nappali tudat háttérbe sorolja, a földi látvány mögé. De létüket ugyanaz az érzéki csatorna jelzi feléd, mint a föld alakzatait. Egyikük sem kevésbé létező a másiknál, objektumok - rajtad kívül állóak. Mondhatod rájuk, hogy a tulajdonaid, de semmiképp sem éntudatod részei.
 A gondolkodás nem te vagy.

 Az emberiség nem tudatos, vagy alig. Csak végrehajtó. Világát -  legyen az bármennyire káprázatos technikai civilizáció - nem ő teremtette. Hanem túlélő kényszerek, emberen kívüli hideg logikák. Melyeket az ember óvodások módjára követ. Precízen, és szervezetten tesz mindent, amit tesz. És semmi nem az övé.

 Talán furcsának és mesének hangzik a távol-keleti vallási tétel. Az, hogy tapasztalt világunk csak káprázat, nem pedig az abszolút valóság. De vajon miért nem üt szöget a fejünkbe legújabb-kori tudományos felismerésünkben az elnevezés: relativitás?...
 Világunk sebesség és gravitációs határértékein megszűnik a tér és megszűnik az idő. És mivel értelmünk három dimenziós ("tér-idős"), így számunkra maga az értelem szűnik meg e pontokon. Amit eddig az abszolút valóságnak tartottunk, az a semmi és a "nagyon nagy" között létezik, viszonylagos végességben.
 Valóságunk határairól már mi is tudunk, nem csak az ősi misztika.
 

 A világ, a sorsod teli van rejtelmes, lehetetlen véletlenekkel. Sokkal inkább tűnik egy intelligencia-tervezett, semmint hideg valóságnak. Igen, mese - a szó szoros értelmében. Azt viszont meg kell tanulnod, hogy nem a te önkényes meséd! A csodák nem az önző kívánságaidra létesülnek benne. Hanem a javadra.

(a mesék és "fantasy univerzumok" csapdába ejtő csáberejéről)

 Az ész nem elsősorban az érzelem, hanem sokkal inkább a szentimentális létforma felügyeletére hivatott. A belátásokat, elengedéseket és megsemmisítéseket ebben kell tenni.
 Figyelj magadra, amikor viszonylagos burokvilágokat abszolút értékűvé teszel. Amikor épp úgy oldódsz valamelyikbe, mint egyetlen valóságba. Amiközben te magad építed fel éppen minősített díszletekből a környezetedet, és öltözeted szűk, önkényes jelmezeidbe a szereplőket.

 Az ember azért primitív döntéseiben, mert felszíni álomképek közül választ. Nem képes intenzíven a lehetséges valóságokba helyezni magát, szentimentalizmusban lebeg.  Teljesebb lényében előlegezve megélni nem tud, csak tényekre ráébredni. Akkor, amikor beindulnak túlélő ösztönei, ha már egy megváltoztathatatlan jövő sodrába lépett.

 A viszály ugyanúgy az állatlét velejárója is, mint sok minden más, amit az ember gyakorol. Ám ebben is megbonyolítja a dolgát, mint olyannyiszor, amikor az intelligencia áldását nem arra használja, amire kéne. Ugyanis képessége van arra, hogy a viszálykodást is egy végtelenségig túlbonyolított virtualitásban élje, melyben a tárgy, a közvetlen érdek egy áthághatatlan rétegen túl "figyel" valahol - ha egyáltalán van benne. Mert amiről az emberviszály szól, az javarészt egy "szövetségi háló-képlet", és minden pusztán abban forog, hogy "ki kivel van, és ki kit árul el".
 Olyan ez csak, mint a tőzsde. Ahol az ember a semmivel kereskedik.

 Az ember mintha egyenesen vágyna valami jövő-apokaliptikus világra. Ahonnan olyan jó lesz majd álmodozni "régi, szép időkről". Amikor is rejtelmesen álmodoztunk; jövő- apokaliptikus világokról... Ki érti ezt?

 Mennyire örök ez a hontalanság az emberben.

 Nem az élvezettel van a baj. Mert az maga a meditáció. Hanem a mohósággal. Amikor nem állsz meg az élvezetben önátadással, csak továbbrohansz a felszínén. Ilyenkor csak birtokolni akarod annak tárgyát, nem pedig egyesíteni a lényeddel.
 Ez az, amit a hedonizmus jelent. Az élvezettől csak akkor tartózkodj, ha azzal bárki mást megkárosítasz.

 "Engem imádj és ne legyen rajtam kívül más urad!" - mondja neked a nagy "sémi Isten". Te pedig remegsz tőle, miközben lenézed és megveted a másfélét, egész kontinensnyi népek vallásait. És sem önállóságod, sem bátorságod nincs meghallani a súgást, mely egykor kimaradt és nem lett leírva. 
 Hát csavard szét azt a Tekercset, vagy nyisd ki a Szent Könyved és magad firkáld bele: hogy "OTT IS ÉN VAGYOK"!

A szendvedély nem valamiféle betegség, leküzdendő hiba, mely híján ott találnád magad a "nagy, normális életben". Nem. A szenvedély maga a maradék életláng, az egyetlen apró fenntartó valódiság a semmibe süllyedt, kialudt világodban.

 Megnyugtató tudni, hogy hiába a legelrugaszkodottabb fantazmagóriák és rendszerfilozófia. Mert az emberi természet -így, vagy úgy, de - idővel létrehoz egy többé-kevésbé élhető világot körülötte. Megtűri magán, kihűlt jelszavait továbbra is elszajkózza, ceremóniáit megtartja, politikáját és hatalmi elitjét elhordozza. De éli a napjait, melyek viszonyait ugyanúgy a hétköznapi valóság alakítja, mint bárhol. Életszerűség, apró emberi számítások és igen: a Jóság.

(Felé emelkedett merengésként "átkos" korokon. És minden jelen-hatalompolitikai valóság lekicsinyléséül)

 Az ember sokáig próbálkozott álmaiba meríteni a készen talált valóságot. Több, vagy kevesebb sikerrel. De most már tágasan gazdálkodik. Először létrehozta a réteget, mely számára tökéletesen leképezi és rögzíti az eredendő világot. Majd rájött, hogy jobb, ha el is hagyja a tényleges valóságot és teljes lényével ebbe fordul. A virtualitásba. Mert az sokkal tágasabb és szolgálatkészebb.
 Az ember ma már korlátlanul élheti kívánság-fantáziáit, kizárva a lehetetlent. De végét majd akkor éri el, amikor az majdnem hiánytalanul beteljesül. És kibukkan egy idegesítő, feszítő megnevezhetetlenség. Az a rejtelmes Hiány.

 Milyen érdekes: a lövészárokban mennyire biztosra veszed, hogy  boldog és elégedett leszel, csak még egyszer eljönnének a vágyott, békés hétköznapok. Melyek apró gondjai felett majd milyen könnyed és erős lennél. Csak egyszer el innen... Pedig épp magad jöttél erre - megoldásért hétköznapok apró gondjaira.
 Ide, a háborúba.

 Jelen-új életedben nem emlékezhetsz régi történetekre. Mert teljesen új sorsban vagy, amely csak kicsiny a hatalmas úthoz képest, ami mögötted van, nem alkot vele közös univerzumot, mert ebben az nem fér el, teljesen összezavarna mindent. Viszont mégiscsak "korábbi tetteid következménye vagy"- ahogy a misztikus tétel mondja. Lelked öntudatlan rétegében ott van minden, ami csak történt veled, benne a sok feloldatlanság, meg nem történt jóvátétel.
 Így aztán e kettősség határoz meg a jelenben; hordozod a múlt következményeit, ám mégsem emlékezhetsz.
 A pszichiátria szeret latin névvel illetett jelzőket, kórokat aggatni rád. Pedig csak természetes állapotodban vagy. Abban, amelyben egyedül lehetsz.

 Vajon miért van az, hogy egy látszólag minden ízében immorális félragadozó, önző természeti lénybe (állatba) inkarnálódunk, melyről azt gondolnánk, hogy eredendő égi léleklényegünktől távol való?
 Nos, nem tökéletesen érkezünk ide. Hanem sötét "lélekfoltokkal". És egyéni lélekutunkon ezzel az állatlénnyel éppen rezonálunk. Hozott lélek-egoizmusunk szinkronban áll ezen állat-egoizmussal, ebben tudja az magát itt megjeleníteni, gyakorolni. Ez lesz az a földi-anyagi objektivitás, melyben és mely ellen "dzsihádunkat", lelki-morális harcunkat itt megvívhatjuk. Épp azért, hogy majd fentebb emelkedhessünk belőle. Olyan létformák felé, ahol már nincs "ragadozás". Mert hiányzik belőlünk.

 

 Szép tétel a pszichológiától és egyéb tanoktól, hogy magadban tarts önvizsgálatot, ha valaki irányában gyűlöletet érzel -  merthogy ilyenkor rejtett önmagad hordozza ugyanezt a tulajdonságot.
 Rendben. De legalább hagy dőljek már kicsit hátra a lelkiismeretemben, ha mellettem mindenki másnak ugyanaz a benyomása. Ugyanerről az emberről.
:))

 Furcsa, hogy a tudatnak nem feltétlenül van szüksége olyan világra, melyben bármiféle bizonytalanság is van. El tud lenni előre ismert történetekben. Nincs szabadsághiánya, mert a szabadság nem csak a döntéslehetőséget jelenti egy kereszteződésben. Hanem a kiszabadulást is a pillanatból, át a következőbe. A puszta mozgást - még ha egyetlen lehetőség felé is.
 A börtönséta is lehet szabadság, a szó legszorosabb értelmében.

 Isten olyan, mint a játékkészítő, aki nem csak alkot és gyönyörködik apró babaházaiban, hanem kinézni is óhajt az ablakain.
 

 Vágyakozásod tárgyai egy körgyűrűben helyezkednek el, melynek középpontjában állsz.  Ez a "lehetőségek gyűrűje".
 Melletted a belső, üres térben minden dologgal, melyet könnyen megkaphatsz. Vágyaid távollátó szeme nem látja ezeket, mert közel vannak hozzád.
 A gyűrűn kívül aztán ott a végtelen tér. A számodra üres és nem létező. Az elérhetetlenség birodalma, benne azokkal a tárgyakkal, melyek ezért sosem lesznek vágyaid tárgyai. "Képbe se kerülnek" nálad.
 És ez épp így normális. Marad neked a "gyűrű" a belátható távolságban. Melyben számodra az élet van. Benned pedig az életet fenntartó vágyak.

 Előtted van a jelenet? A hozzád rohanó kutya, amint röpke másodpercekre lelkesen köszönt, összenyalogat és rád ugrál. Aztán - látszólag mindent felejtve és ügyet sem vetve tovább rád - rohan tovább keresgélve, a földet szimatolva. De nézd meg, a farkát tovább csóválja, örül. Elvitt magában téged...
 Ilyen a szeretetérzés. Nem kell tenni vele semmi kötelezőt. Nem muszáj realizálni. Átadhatod, megkaphatod és elviheted magadban örökre.
  

 Furcsa viszonyban állsz a sorssal.
 A lustaság nem letudható azzal, hogy "erőtlenség". Dolgozik itt más is. Szeretetéhség és szégyenérzet.
 Amikor szerencséd van és ingyen kapsz, akkor nem pusztán kipipálod, hogy "ennyivel is több", hanem egyben szeretve és dédelgetve érzed magad a gondviseléstől. Épp, mint a szüleidtől gyerekkorodban ilyenkor. És amikor nem kapsz semmit, hív a kényszer, hogy magadnak kell megszerezni, "kikaparni a gesztenyét". De rögtön érzed is, hogy nincs hozzá felhatalmazásod.  Nem vagy más, csak "illetéktelen behatoló a spájzban". És nem csak, hogy reménytelenül kulcsra zárt ajtókkal kell küzdened, de bűnös is vagy és büntetést érdemelsz.
 Ilyenkor aztán inkább hátradőlsz a semmiben. Mert ez is jobb, mint magadra maradni. Apátlanul.

 

 A profán szigeteli a tudatot az asztralitástól, a magasabb valóságoktól. És nem csak az angyalitól, de a sötéttől, a démonitól is. Azaz nem csak korlátoz, de védelmez is.
 Ezért van, hogy az érzéki nyilvánvalóságok világát előszeretettel párosítod a józanság fogalmával. Sőt szellemi-történelmi irányzatot alapítasz rajta, melyet úgy fogsz hívni, hogy Felvilágosodás.