A magyar lélek különösképpen önterhelt, pokolidéző. Valódi ellenpólust emberemlékezet óta nem élt meg, csak pánikból, bizonytalanságból kierőltetett "feszíni szolaritást". Mint amilyen a korábbi kommunista, vagy a jelenidei fasisztoid optimizmus.Ami ugyanúgy csak a lehúzó mélysötétség része, annak felszíne.
De az ellenszóló hangok is csak ugyanebből a sötétségből tudnak szólni. A dekadenciából. Ezért a projekcióból fakadó oda-vissza gyűlölet. A pozíció - hogy hatalmi, vagy ellenzéki - mindegy. A magyar lélek ugyanaz. Rajta a rejtelmes teherrel, amelynek eredete sokkal korábbi, mint gondolnánk.
Gondolatok rendetlen egymásutánban, ám napvilági számítás "tisztességtelensége" nélkül. Olyanok, melyeket nem kerestünk. Maguktól találnak ránk, és mutatkoznak különleges pillanatokban. Mint éjszakában felvillanó lepkeszárnyak a gyertyafény körül.